A legkorábbi dokumentumok az Ószövetségben és a Talmudban találhatók az általunk ismert nevelőotthonokban gondozott gyermekekről. Mindkét vallási szöveg kiemeli annak fontosságát, hogy a társadalom gondoskodjon minden gyermekről, de egészen a 19. századig nem tekintették a gyermekek szükségleteinek kielégítését olyan társadalmi problémának, amely szervezett megoldást igényel. A gyerekeket korábban magánügynek tekintették, és teljesen a szülő belátására bízták.
Elsőként Angliában alkottak meg szegénytörvényeket a szegénységben élő családok megsegítésére azáltal, hogy a gyermekeiket felnőttkorukig otthonokban helyezték el. Ezek a törvények keveset tettek a gyermekek bántalmazása és elhanyagolása elleni küzdelemért, sajnos előfordultak szélsőséges gyermekbántalmazások is, amellyel büntetőbíróságnak kellett foglalkoznia.
Az első magyar gyermekvédelmi törvényt 1901.-ben hozták az állami gyermekmenhelyekről. A törvény állami feladatként határozta meg a hatóságilag elhagyottaknak nyilvánított hét év alatti gyermekek védelmét. Akkoriban Magyarországon sem volt kiépített állami gyermekvédelmi intézményrendszer . 1881 és 1885 között évente átlagosan 1100 magyar gyermeket neveltek a bécsi lelencházban és ez a magyar államnak évente 33.000 forintjába került. Nyilvánvaló módon ezek a gyermekek, miután német nyelvű nevelést kaptak, el is vesztek a magyar nemzet számára. De gyakorlat volt a Felvidéken is, hogy a tót anyanyelvű árvákat Prágába vitték és csehországi lelenc menhelyeken helyezték el. A gyermekvédelmi törvény szükségességét indokolta, hogy az 1886 évi XXII-es törvénycikk az árvák, és törvénytelen gyermekekről történő gondoskodását a községek feladatává tette és sok szegény település ezt a feladatát képtelen volt ellátni. Az országban két egyesületi alapon működő gyermek menhely volt: az „Első budapesti gyermekmenhely” és a „Fehérkereszt országos lelencház-egyesület” Ez a két társadalmi szervezet mindössze az országban élő ellátásra szoruló gyermekek egyhatodának az ellátását volt képes biztosítani.
Az állami gyermekmenhelyek a kötelékükbe tartozó vagy tartozott kiváló tehetségű gyermekeknek továbbképeztethetőségük céljából a különböző állami tanintézeteknél lévő ingyenes ellátási helyekre felvétele érdekében közbejárjanak
A XIX és XX században társadalmi szokás volt, hogy a jobbmódú, jó anyagi helyzetű vagy előkelő családok befogadtak egy-egy ilyen „lelencgyermeket”, és szolgálójukká tették, egyúttal otthont biztosítva is neki.
Ilyen árvagyermek volt Louis Armstrong is, akit egy amerikai zsidó család fogadott be, és kezdetben házi szolgájójuk volt, majd hamarosan saját gyermekükké fogadták. Armstrong mély hálát érzett befogadó családja iránt, és a későbbi zsidóüldözésektől fogva – bár ő maga nem volt zsidó származású – szolidaritásból élete végéig viselte a Dávid-csillagot.
